Az olasz közéletet lázban tartó nagy törvénytervezetről írok majd több részletben, amit a jövő héten kellene megszavaznia a parlamentnek. A jobs act nagy vitákat generál és tömegeket állít szembe egymással meg a kormánnyal, ezért érdemes róla beszélni. Íme az első rész.
___________________________________________________
Az olasz munkaerőpiac nagyon rosszul működik és igazságtalan. Ezen évek óta próbálnak segíteni (?) különféle munkaügyi miniszterek és kormányok, végülis nagyobb siker nélkül. De miről beszélünk tulajdonképpen?
Az alap probléma (nem fogok minden részletre kitérni, mert annál sokkal bonyolultabb a rendszer, de a makroszkópikus problémákat említsük meg) a következő:
A határozatlan idejű szerződéssel dolgozók túlvédettsége- articolo 18 (dello statuto dei lavoratori), illetve a hatalmas különbségek a különböző típusú szerződéssel dolgozók között. (Ez persze így politikailag nem korrekt, de most nem a porhintés a lényeg.) Tehát, akinek ilyen szerződése van, az gyakorlatilag elmozíthatatlan a munkahelyéről. Akkor is, ha rosszul dolgozik, nem hatékony stb, stb. Ilyen az állami alkalmazottak nagy része, és sok privát vállalalatnál dolgozó is. Sokakra egyébként valójában nem is érvényes az az articolo 18, mert a dolgozóknak csak kis részét védi hivatalosan ez a törvény (a 15 főnél nagyobb cégekre vonatkozik), de erejét jelzi, hogy a köztudatban gyakorlatilag mindenkiről, akinek határozatlan szerződése van, azt gondolják, hogy lehetetlen elbocsátani.
Valójában az az articolo 18 csak annyit mond ki, hogy akit diszkriminatívan, vagy nem megokoltan bocsátanak el, azt vissza kell helyezni az eredeti munkakörébe, és kártalanítani kell.
Annak idején azért volt nagyon fontos ez a védelem, mert a dolgozókat nem védte semmilyen más törvény a munkaadóktól, és nagy fegyvertény volt, hogy 1970-ben a szakszervezeteknek sikerült ezt végigverekedni a törvényhozáson. Akkor azonban a dolgozók nagy része nagy termelőcégeknél dolgozott, könnyen szervezhetők voltak (szakszervezetileg) és úgy nézett ki, a gazdaság és a tömegtermelés sokáig felívelőben lesz, előre kiszámítható módon tervezhetővé teszi a cégek tevékenységét.
A gazdaság azóta sokat változott, meg hát itt ez a fránya globalizáció is, de ez az articolo 18 olyannyira bekövült a rendszerbe – méghozzá így átértelmezve -, hogy manapság aki határozatlan időre vesz fel embereket, az gyakorlatilag elbocsáthatatlan dolgozókkal terheli meg a cégét.
2002-ben született erre egy nagyszabású válasz, a munkaerőpiac liberalizálása. Csakhogy az alapötlet az volt, hogy két fontos lépést tesznek meg: elsőként lehetővé teszik, hogy rövid időre és szinte jogok garantálása nélkül felvehessenek embereket a cégek (atipikus munkaszerződések rengeteg formája, amelyek nem jogosítanak fel betegszabadságra, fizetett szabadságra, munkanélküli támogatásra, anyasági segélyre stb stb), és ezzel a cégeket tehermentesítik (kicsit felszabadítják, mert a járulékok is alacsonyabbak ilyen szerződés esetén).
Ezzel egyidejűleg az állam garantálni akarta a munkaadó által meg nem megadott jogokat a dolgozóknak (pl. ha munka nélkül vannak adott ideig, akkor az állam fizeti majd nekik a segélyt/ támogatást), csakhogy a jó olasz állam pont félútig ment el, a jogokat elvette a dolgozóktól (lehetővé tette a munkaadónak, hogy ne “jó szerződésekkel” vegye fel a dolgozókat), de a támogatásokat már elfelejtette megadni. Na persze akkor sem volt sok pénze (hány évtizede van ez az állam eladósodva???), meg annyira mégsem volt fontos, hogy egyenlő jogokat garantáljon a dolgozóknak. Ez utóbbi sajnos nagyon jellemző Oo-ban: a különböző szektorok / nagyságú cégek dolgozóinak mind más és más jár, csak győzzünk eligazodni. Vagy még inkább: eleinte annyira kevesen voltak ezek az atipikus dolgozók, hogy nem lehetett rájuk egységes csoportként tekinteni, ezért jól el lehetett dugni a problémáikat.
Sajnos az elmúlt 12 évben minden munkaadó rájött, hogy ez milyen kényelmes és olcsó módja a toborzásnak, így manapság gyakorlatilag lehetetlen rendes szerződéssel munkát találni. A rendszer elfajzott, nagy cégek akár napi szerződésekkel is foglalkoztatnak embereket, akik így minimális pénzért és jogok nélkül dolgoznak. Ugyan szabály van arra, hogy X időnél tovább ilyen formán nem lehetne foglalkoztatni egy embert, de pont ezt a szabályt sem ellenőrizni, sem betartatni nem lehet (ez is, vajon kinek az érdeke??).
Közben az évek során itt-ott adogattak kis jogokat az atipikus dolgozóknak is, de olyan minimális mértékben, hogy gyakorlatilag manapság ez a csoport viszi el a hátán a munkaerőpiac kockázatainak nagy részét, és még csak fóruma sem nagyon van, hogy tiltakozzék ezellen.
Érdekes, hogy maga az állam is rájött, hogy ez mennyivel kényelmesebb és olcsóbb neki ez: a tanárok/orvosok/ ápolók stb. nagy részét már nem rendes szerződésekkel foglalkoztatja, hanem egyéb alternatív megoldásokkal. Pl. a tanárt csak 9 hónapos szerződéssel veszi fel, így nyáron nem kell neki fizetést adnia. Az ápolókról itt írtam, az ő esetük is tanulságos.
És a nagy védelem árnyoldala, amelyel naponta mindenütt szembesülünk: az állami és a privát szektor is telidestele inkompetens, lassú, béna, magát nem képző alkalmazottakkal, akiket azonban nem lehet kitenni, mert nekik, na nekik! vannak jogaik.
Renzi többek közt ezzel menne szembe a jobs act-tal. Méghozzá úgy, hogy kivezetné az atipikus szerződések nagy részét és csak nagyon indokolt esetben (és adott időre) lehetne így foglalkoztatni embereket. Illetve, ahol nem lehet ezt kiküszöbölni, több jogot/védelmet adnának az ilyen atipikus dolgozóknak.
Ezzel párhuzamosan az articolo 18-t is lazítaná. Ez az, ami természetesen nem megy le a védett dolgozóknak. Szolidaritás? Egyenlő esélyek, bérek és jogok? Ugyanmár! Minket védenek, a többiek meg haljanak nyugodtan meg, kb. ez a szakszervezetek és a védett dolgozók hozzáállása, amiért tüntetnek, felmelik a hangjukat mindenhol.
Megjegyzem van egy nagy veszélye a jobs act-nak, illetve az atipikus szerződésformák kivezetésének a munkaerőpiacról, méghozzá az, hogy az eddigi atipikus dolgozókat nem fogják ám rendes szerződéssel felvenni a cégek, hanem belekényszerítik majd őket az egyéni vállalkozásokba / számlaadási kötelezettségbe. Ez azért lenne nagy gond, mert akkor a dolgozóknak nemcsak a mindenféle adót és járulékot kell megfizetni (és persze továbbra is kevesebb joguk lenne), hanem még az áfát is, ami további 22%-ot fog csökkenteni a nekik kifizetett béren (ugyanakkor gazdagítani az államot), és a bér – ne legyenek illúzióink!- magasabb nem lesz a jövőben sem.
Foly. köv.
Olaszországba jöttem 