A diplomákról

Az EU idén is kiadott egy uniós összehasonlítást a diplomások számáról a tagországokban, amiről itt olvashatunk.

Ahogy az évek óta (sőt, mondjuk mindig is) lenni szokott, Magyarország és Olaszország kéz a kézben kullognak a lista hátsó részén. Mindkettőben igen kevés a diplomások száma a teljes lakossághoz képest.

Most nem ennek okairól írnék, hanem inkább arról, mekkora értéket képvisel egy diploma a két országban.

Magyarország eléggé “diplomafetisiszta” ország, egy diplomásnak az egész karrierútját tekintve hatalmas bérelőnye lesz a nem diplomásokhoz képest – ezalól kivétel az óvónői / tanári munka (állami). Ami az ország prioritásairól is sokat elmond (“csak nehogy itt értelmes gyerekeket találjon nevelni a rendszer”), viszont ezekkel a diplomákkal simán lehet mást is csinálni, amit sokkal jobban megfizetnek a privát szférában. Szóval leginkább azért az egyén döntése, hogy él-e ezzel a bérelőnnyel a karrierje során.

Jellemzően nehéz bejutni az egyetemekre (bár ebben mintha változás lenne az utóbbi években, nyilván kevesebb a gyerek, muszáj engedni a kritériumokból, ha fent akarnak maradni az egyetemek), általában külön felkészülést (azaz pénz- és időráfordítást) igényel, emiatt nyilván a legszegényebbek nem nagyon engedhetik meg maguknak.

Főleg a nagyobb cégeknél diploma nélkül nem is nagyon lehet karriert csinálni. A feljebblépéshez, előléptetéshez, akár továbblépéshez egy másik céghez több fizetésért kell a végzettség. Mivel Magyarország legnagyobb cégeinek nagy része a ’90-es években és azóta betelepülő multi, ezekben a nagyobb struktúrákban sokkal fontosabb, hogy papíron beleférjen az ember az adott kategóriákba, mint az, hogy nagyon kreatív legyen.

Talán emiatt is jellemző otthon a diplomahalmozás, méghozzá a szokásos rigid egyetemi rendszerben. Hiába van most már számos alternatív módja a tanulásnak, képződésnek egy adott témában, a legtöbben még mindig inkább beiratkoznak egy újabb masterre, hogy legyen valami kézzelfogható képzettségük, amit a munkaerőpiac is elismer.

Az olaszoknál ezzel szemben eleve valószínűleg azért sem keresett annyira a diploma, mert nem feltétlen jelent bérelőnyt, vagy akár csak munkához jutási lehetőséget a munkaerőpiacon. Gazdasági, könyvelési szakokon végzett fiatalok húzzák az igát napi 8-10 órában nettó 1000-1200 euróért (minél délebbre megyünk, annál kevesebbért), sokszor még csak nem is olyan munkát végezve, amihez diploma kellene.

Mivel itt a cégek nagy része kisvállalkozás (még csak nem is közép-), a toborzásnál előnyt élvez, hogy valaki egy ismerősnek az ismerőse, vagy csak simán szimpatikus, aki a cég informális szabályrendszerét felismeri és elfogadja, a munkát meg majd megtanítják neki.

A nagyobb cégeknél (és itt most olyanra gondolok akár, mint a Ferrari) az “alapító atyáknak” sokszor még a teljes általános iskolai (=terza media) végzettsége is alig volt meg, mégis saját kútfőből, sok munkával, jó együttműködésekkel, egy akkor még jól működő gazdaságban sikerült nekik ilyen birodalmakat építeni – onnan nézve nehéz megérteni a diploma szükségességét. (És ez egyébként rendszerszinten az egész olasz gazdaságnak hátrányt is jelent egyes tanulmányok szerint).

Az egyetemre nem nehéz bejutni – vagy mondjuk úgy, nem mindegyikre nehéz. Az orvosi azon kevés szakok egyike, ahová van felvételi, ami egy feleletválasztós teszt, általános műveltségi kérdésekkel. De egyébként az ember fogja magát és beiratkozik a kinézett egyetemre, és attól függően fizet tandíjat, hogy mekkora a családja vagyona (ha kevés, akkor keveset). Az egyetemet akármeddig végezhetik (bár a kortársaim azt mondják, ez régen nem így volt), tehát simán lehet, hogy félbehagyod 10-20 évre, és utána ott folytatod, ahol elhagytad. Diplomával a kezedben viszont nem nyílik meg a munkapiac, ha nincs a családnak ismeretsége, akkor ugyanolyan nehéz lesz elhelyezkedni, mint nélküle. Az állami munkahelyekre – jellemzően a tanári és egészségügyi pályákra – pedig a concorso (versenyvizsga) rendszerben lehet jelentkezni. Az egészségügyben ehhez legalább szakirányú végzettség kell, ezzel szemben tanárnak tulajdonképpen minden diplomás elmehet, mert tanárképzés úgy, ahogy nálunk, nem is létezik.

Itt írtam hosszan a tanári pályáról.

Itt pedig az egészségügyi pályákról.

Az emberek jellemzően nem is végeznek el egy második egyetemi képzést, mert nem szokott előnyt jelenteni a karrierben – ettől persze még képezhetik magukat, sokan nem is azt csinálják, amire a diplomájuk szól, csak nem ülnek be egy hosszú szervezett (sok töltelékkel rendelkező) oktatásra még egyszer, mert egyszerűen nem éri meg. Pont ezalól a tanárok a kivételek, mert őket tanárrá formálisan tulajdonképpen csak már akkor képzik, mikor éveket lehúztak az iskolában dolgozva.

Nagyon sok kivándorló fiatal diplomás (sok kutató, mérnük van az északabbi országokban), éppen azért, mert sokszor a diplomájuk többet ér külföldön, mint itt – vagy simán csak talál vele munkát, és tud karriert csinálni, nem úgy, mint Olaszországban.

Mindezt pedig abban az országban, ahol Európa első egyeteme létrejött…